Sajnos a nyaralásról visszatérve azzal kellett szembesülnöm, hogy a prolaktin szintem a szépen ledolgozott 212 helyett 1025 lett. Mondanom sem kell, hogy nagyon ideges lettem és csalódott. Főleg mivel szédelegtem és a mensim is késett - már kezdtem örülni.
Szóval az amúgy rendszeres és kiszámítható peteérés nélküli ciklusomból lett, egy rendszertelen, fura, kellemetlen tünetekből álló ciklus. Úgy, hogy gyógyszereket szedek és tartom a diétát.
Oda jutottam, hogy feladom. Valahogy a szervezetem nem áll erre készen, és nem tudom mikor fog. Nagyon félek, hogy koponya MRIre küldenek, vagy épp megint Bromot kell szednem.
Persze ez sem jó, ami most van.
Újra vissza kell nyernem a lelki egyensúlyom, mert sajnos érzem, hogy múlt pénteken elveszett. A rendszeres mozgás újra beiktatásán túl kineziológushoz fogok járni, csak még nem tudom kihez.
Eszemben sincs kockáztatni a kapcsolatomat, vagy az egészségemet azért, mert annyira szeretnék a férjemtől gyereket. Nem éri meg, hogy lelkileg, idegileg, testileg rámenjek.
Én csodálom azt, aki remél, bízik, menetel hosszú éveken át. De sajnos látok olyat is, aki közben inlább örökbefogadást intézett, mert sajnos azóta sincs gyerek. Ez utóbbira már én is gondoltam. Ha kb 3 évet kell várni, akkor már 33 leszek.
De a férjem erről még hallani sem akar, amíg a lehetőségeinket nem használtuk ki (pl legalább egy inszeminációt). Én simán el tudnám képzelni, mert annyi kitaszított gyerek van, akik sosem kaptak szeretetet, nem volt még otthonuk. Az meg egy dolog hogy nem én hordtam ki, vagy nem a mi vérünk folyik az ereiben. De mi nevelnénk, gondoskodnánk róla, megtanítanánk sokmindenre, pl bringázni. Ember lenne belőle, nem egy újabb csavargó az utcán, mert a gyerekotthonból 18 évesen mehet a nagyvilágba isten hírével. Lehet, hogy nekünk ez a sorsunk, hogy onnan kiemeljünk és felemeljünk valakit.
