Vannak ilyenek is.
Például amikor megjön, vagy amikor újabb terhességekről, szülésekről érkezik hír.
Ilyenkor nincs más, minthogy az ember feláll, újra és újra, és tovább csinálja, mert a szeme előtt lebeg a cél. Végül is csak egy hónapja szedem a gyógyszert és diétázom.
Az endokrinológus szerint fél év, mire rendbejönnek a hormonszintek.
Úgy érzem ez az örökkévalóság ... de tány, hogy inkább tartson fél évig de tuti jó legyen, mint egy stimulációval érjünk el hirtelen változást, ami vagy segít, vagy nem.
Amikor legutóbb megjött, sírtam. Bezárkóztam a munkahelyen a wc-be reggel és nem jöttem ki, amíg nem nyugodtam meg. Nem hiányoztak a kérdések, sem a sajnálkozó tekintetek. Egyébként a munkahelyen csak egy-két ember avattam a titkomba, nem kell, hogy az egész cég ezen csámcsogjon. Este is sírtam, amikor hazajöttem. A párom nem mondott semmit, és nem kérdezett, én meg otthagytam a nappaliban.
Nem értettem, miért nem mond semmit, és megijedtem, hogy elege van belőlem.
Aztán utánam jött és megölelt. Ettől többre nem is volt akkor és abban a pillanatban szükségem. Mondtam neki, hogy nem akarom elveszíteni amiatt, mert ennyire szeretném a kisbabánkat.
Természetesen nincs elege belőlem, csak nem tud már mivel vigasztalni, mint a szokásos dolgokkal. Ő is megtesz mindent, ami tőle telik. Aztán onnantól már nem rajtunk múlik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése